2009. március 25., szerda

Sikerült!

Jelentem nyugodtabbak lettünk. Én is!

A módszer örök!

És hamarosan itt a tavasz!




2009. március 23., hétfő

Marcsi és én

Néhány napja, de pontosan nem is tudom mióta, észre vettem, hogy Marcsi nagyot változott. Az én kiegyensúlyozott, édes gyerekem, mindenért azonnal sír, de nem is sír, inkább (nem szeretem szóval) hisztizik. Nem mindegy hogy áll az írás a testápolón, nem mindegy hogy van a harisnyanadrág szára, amikor levetjük... és még sorolhatnám. Természetesen ez egy autistánál nem egy nagy dolog. De mégis. Marcsinál ez soha nem volt jelen ilyen nagy mértékben.

A másik alaphelyzet, az úgynevezett viselkedészavar. Ajtócsapkodás (higgyétek el, eszméletlen erővel), rágcsa kiborítása az emeletről a földszintre, fényképek lepakolása a falról. Próbáltam nem megerősíteni ezekben a dolgogkban azzal, hogy nagy patáliát csapok (mert az ugyebár neki pozitív visszajelzés, illetve: végre valami történik, mert amikor az anyám itt visong, hogy már megint..., akkor olyan vicces, csináljuk csak mégegyszer!) Szóval próbálkoztam pár dologgal, de nem jutottam előre. Persze néha észre veszem magamon, hogy türelmetlen vagyok, már amikor kimondok valamit, tudom, hogy nem így kellene, de hát gyarló az ember. És persze önző. (Erre később visszatérek)

Már fontolgattam magamban, hogy írok levelet Prekop Csillának, aki mai napig is, még Bp. távlatából is, még úgy is hogy ritkán beszélünk, még most is a legnagyobb tanítóm és támaszom. Sorra vettem magamban, miket is fogok leírni neki, mi is az én problémám, amiben a segítségét kérem. Aztán a fejemben Csilla meg is válaszolta nekem: de hiszen Edina, Te is tudod, mi a baj. Persze, hogy igaza van. Rádöbbentem, hogy Marcsi az iskolában nem hogy ezeket az itthoni dolgokat, de mégcsak hasonlóakat sem tesz. Miért is? Hát persze! Ott nyugi van, minden tuti. Rájöttem, hogy én vagyok a hiba, magam. Nem hallom, nem értem a saját gyerekemet. Mert önző módon az utóbbi időben csak a saját nyűgeimmel voltam elfoglalva. Néha kicsit menekültem is itthonról, hogy egy kicsit kiakpcsoljak. És közben a gyerekem mit érzett ebből: nem ért meg. Nem figyel rám. Folyton csak azt mondja: ne sírj. De hát én nem akarok sírni, csak olyankor legalább letérdel elém és rám figyel.

Elszégyelltem magam. Tudom-tudom, Ti akik szerettek, most mentegettek: családfenntartó vagy, tele gondokkal, problémákkal, ect..... Igaz. Viszont ez nem mentesít az alól, hogy figyeljek a gyerekemre, ráadásul egy olyan gyerekre, aki eddig mindig számíthatott rám, hogy én mindig próbálom megérteni, megfejteni.

Szóval magamhoz öleltem, megnyugtattam elkezdtem neki énekelni. Lefekvéskor, amíg az esti dalokat énekeltem, mellé feküdtem és hozzá bújtam. És amikor rám mosolygott azt mondta a szeme: na végre már hogy vissza jöttél, most már minden rendben lesz.

Kedves Csilla! Most ebben a pillanatban is, de örökké hálás leszek Neked mindazért, amit Tőled megtanulhattam, azért a sok tapasztalatért amit átadtál nekem, hogy megkönnyítsd az életünket. Most is te voltál az, aki visszahozott. Köszönöm szépen!














Kedves Kriszti néni és mindenki aki Marcsi mindennapjaiban részt vesz az iskolában, köszönöm Nektek, hogy odafigyelésetekkel bebizonyítottátok nekem, csak az a lényeg, hogy nyugalom legyen Marcsi körül. A kiszámítható szeretet a legfontosabb.












És persze Drága Sípos Katim! A nyugalmad, a szereteted ami folyamatosan helyre bír bennem tenni mindent!




No meg Angéla és Amália! (Csütörtökön találkozom Veletek!) És persze megint sírni fogok!


„Szeretek néha délután teázni
Pöttyös bögrékbe titkot gyűjteni
Színes záporban tök jó bőrig ázni
Vadkörteszörpöt jéggel hűteni
Jó az álmokba vendégségbe járni
Kifundálni egy új virág nevét
De legjobb mégis vendégekre várni
Gyertek el, és én mondok egy mesét."

2009. március 6., péntek

Őszinte szeretet


Egy előnye biztosan van, ha autista (vagy bármilyen fogyatékkal élő) gyereked van! Egy ember biztosan van, aki őszintén, tisztán szeret.

Rendszeres olvasók